Szigligeten, vén hársak alatt,
újborod ittam: a szavadat.
Lombosodott s hullt révetegen,
hársfa-virágként: a szerelem.
Mámorosúlt a parki világ:
fák, bogarak, madarak, csigák…
Összemosolygott föld, meg az ég,
rózsa pirosa… zöld, meg a kék.
Összemosolygott: ember – a táj!
Fölragyogó szem – szőke határ.
Vágy, meg az élet… emberi szó,
szállt a bokorból, mint a rigó:
– Kell az öröm, mint földnek eső!
– Mint a hazának friss levegő.